Magyarországon két egyaránt végzetes történet fut párhuzamosan egymás mellett. Az egyik leginkább egy komplex bűnügyi történethez hasonlítható. Legújabb fejezete, hogy a káprázatos Turai Kastély, a Tokaj-hegyaljai Andrássy Rezidencia Wine & Spa és számtalan más értékes ingatlan után néhány hete az ikonikus Gellért Szálló is Tiborcz István cége tulajdonába került. Orbán Ráhel és a férje lassan több közpénzből felújított kastélyt, ötcsillagosra átépített szállodát birtokol, mint a brit királyi család… Minden társadalomnak vannak vesztesei és nyertesei, az igazságosság mint kormányzó elv egyikben sem valósul meg maradéktalanul. Földi paradicsom nincs, de az olyan Frankenstein szülemény sem túl gyakori, mint amivé egy évtized alatt Magyarország vált.

Aki egy koncentrációs tábor vezetője lesz, az azt vállalja, hogy embereket fog gyilkolni. Aki meg egy liberális demokráciáé, az azt, hogy a közjó érdekében fog kormányozni. Antall Józseftől Bajnai Gordonig valóban valamennyi miniszterelnökünk tisztában volt vele, hogy az ország bevételei és vagyontárgyai nem az ő saját tulajdonuk és nem rendelkezhetnek velük szabadon. Orbán Viktor viszont ezt másképp gondolta, így a közjó hűséges, elkötelezett szolgálata helyett az államháztartásból privát használatú feketekasszát csinált, elsősorban közvetlenül maga és a családtagjai hasznára, közvetve pedig mindazoknak, akiket ő „új nemzeti tőkésosztálynak” nevez. A közpénzekből királyi módon élők pedig mint valami mitológiai szörny elnyelnek mindent: az ország legértékesebb ingó és ingatlan vagyontárgyai már az övék, köztük a Balaton és vidéke, plázák, töménytelen budai és Városliget környéki villa, Andrássy úti paloták, történelmi épületek a budai Várban. A Párizst elfoglaló nácik vették így birtokba a francia főváros legpompásabb épületeit. Mivel a rezsimnek sok elégedett és lojális szolgára van szüksége, az új tulajdonosoknak általában még az ajándékba kapott épületek átépítése, felújítása sem kerül egy fillérükbe sem, minden az adófizetők zsebéből megy. Se szavakkal, se számokkal nem kifejezhető az a veszteség, amit egy ilyen bűnszervezet-szerűen irányított ország szenved el. A magyar társadalom ma védtelenebb, mint egy erdőben sorsára hagyott csecsemő.

Vajon létezik olyan naiv, együgyű lélek, aki elhiszi, hogy mondjuk Matolcsy György fia a nemzet számára értékteremtő munkával maga kereste meg azt a 14 milliárd forintot, amennyiért egy 350 m2-es apartmant vásárolt New Yorkban, a fotón látható épületben, az 5. sugárút és az 57. utca sarkán? Oknyomozó írásokból tudni, hogy ő és a baráti köre nagyjából úgy él, fogyaszt, utazik, vásárol, mint egy amerikai popsztár, Messi vagy Ronaldo, éppen csak a mi oligarcháink közpénzből fedezik saját luxusigényeiket. Hogy ez miképp lehetséges? Kifogyhatatlan az a találékonyság, amivel Orbán korrupciós gépezete eltünteti a költségvetési és az EU-pénzeket. A rögtön szállóigévé vált „elvesztette közpénz jellegét” beismerés, netán elszólás? is ezermilliárdnyi, NER-közeli vállalkozó luxuséletére fordítható közvagyont takar. E vállalkozókban egyvalami biztosan közös: az, hogy ők nem a saját bőrüket és pénzüket viszik vásárra, hanem a mienket. Az ő meggazdagodásukat nem vizsgálja a NAV, a rendőrség, az ügyészség, nekik nincsenek versenytársaik, ők nem piaci viszonyok között gyarapodnak. Orbán Viktor nem csak gazdaggá tette őket, hanem a bűntársaivá is, így a boldogulásuk vagy bukásuk is egyedül rajta múlik. Ki ne emlékezne Simicska Lajos sorsára?

Amikor Orbán 2014-ben Tusnádfürdőn bejelentette, hogy a magyarok jövője ettől kezdve az illiberalizmus lesz, ezzel azt hozta ország-világ tudomására, hogy a továbbiakban nem ismer el semmilyen fölötte álló erőt és akaratot, és a jog uralma helyébe az ő kontroll nélküli, egyszemélyi uralma lép. Nem történt meglepetés, ez felelt meg jellemének, személyiségének. Addigra az őt is kontrolláló demokratikus intézmények egy részét már kiiktatta, a maradékkal pedig gyorsan végzett: a hatalma totálissá vált. Ez egy lezárult sztori, amivel már semmi dolga Orbánnak, elég alkalmanként némi finomhangolás. Azonban a nemzeti vagyon szisztematikus felélésének és elherdálásának ebben a pillanatban is zajló bűnügyi története hátteréből mind inkább kibontakozik egy másik történet is, és az sem kevésbé rémálomszerű: egy bosszútörténetnek is a tanúi és elszenvedői vagyunk.

Végtelen hosszúságú az irodalmi és a szimpla, hétköznapi emberi bosszúk sora és oka: bosszút állhatsz meggyilkolt apádért a Hamletben, elveszített szerelmedért az Üvöltő szelekben, egy bálna fogai közt hagyott lábadért a Moby Dickben, a Tarantino-filmek alapeleme a bosszú, a Biblia istene így szól: … „bosszút állok ellenfeleimen és megfizetek gyűlölőimnek”… ezzel szemben a politikusi bosszú motivációi többnyire homályban maradnak, különösen, ha az nem egyvalaki, hanem egy egész nemzet ellen irányul. Ez a bosszú pedig oda csap le, ahol a legjobban fáj, magára az emberre. Az egészségére, a jóllétére, a gyerekei jövőbeli boldogulására.

Nagyon sok éve és nagyon sok pénze volt Orbánnak arra, hogy a kormánya érzékelhetően javítson az egészségügy katasztrofális helyzetén és a magyarok hasonlóképp katasztrofális egészségi állapotán. Hogy ne mi álljunk szinte valamennyi betegséggel összefüggő halálozási lista élén: szív, keringés, cukor, stroke, rák… ő azonban pont az ellenkezőjét teszi: a magyar állam teljesen kivonult a szociális ellátásból, az idősgondozásból, a lassan elvérző hazai egészségügy meggyógyítása helyett pedig Orbánnak épp most építenek atlétika stadiont 200 milliárdért és egy újabb focipályát Felcsúton. Lehet-e nem szándékos a prioritások ilyen égbekiáltó fejtetőre állítása? Én ellopok mindent, te viszont élj, ahogy tudsz, és ha belehalsz, hát úgy jártál. Míg az autokráciáját racionális intézkedésekkel szilárdította meg, pontosan követte a diktátorok kézikönyvét, addig hagyni az embereket szükségtelenül meghalni még egy autokráciában is irracionálisnak számít. Ez bosszú, s bár nem börtönnel, golyóval, ez is az ember megsemmisítésének szándéka, éppen csak büntetőjogi felelősségre vonhatóság nélkül.

Nem tudom, mi bosszúvágya mozgatója, és talán ő maga sem tudja. A bosszúnak nincsenek szabályai és az többnyire önmagáért való, előzetes költség-hasznosság elemzés nélkül. De bosszú a nemzetek késhegyre menő oktatási versenyében, azaz a jövőért folytatott globális versenyben a magyar oktatáspolitika szemhatárát nem minél magasabbra, hanem egyre alacsonyabbra helyezni, a pedagógustársadalmat pedig nem partnerré, hanem ellenséggé tenni. Mindezeken felül az ember egészségét és szellemét egy rendőrminiszter kezébe adni mi más lenne, mint szintén bosszú.

„A bosszú nem mindig édes, mert ha beteljesül, a bosszúálló gyakran alacsonyabb rendűnek érzi magát az áldozatánál”, mondja Emil Cioran, román filozófus. Akkor pedig muszáj újra és újra bosszút állnia. Nem búvárkodnék a bosszú pszichológiájában, de Orbán irracionálisabbnál irracionálisabb cselekedetei nekem nem igen adnak más magyarázatot. Magyarország számára mitől előnyös az Euro-atlanti egység és tágabb hazánk, az Európai Unió állandó bomlasztása? Mitől nemzeti érdek az EU-val való abnormális viszony és helyette szoros barátság a brutális agresszor Oroszországgal? Kínával. Nekünk, népnek, mi hasznunk van abból, hogy Orbán szinte csak diktatúrákkal és sötét zsákutca-országokkal tart szívélyes kapcsolatot? Miért mérgezi meg viszonyunkat a szomszédainkkal? Egyszóval, miért tapossa lábbal jövőbeli esélyeinket, lehetőségeinket? Na és miért van jobb dolga Debrecennek, mint Budapestnek, a fideszes önkormányzatoknak, mint az ellenzékieknek? Ott nem magyarok élnek?

„Az utolsókig birkózom veled; a pokol szívéből is feléd döfök; gyűlöletből utolsó leheletemet is rád köpöm, te átkozott bálna” - így kiált a Moby Dickben az esztelen bosszúvágytól hajtott Ahab kapitány, aztán elnyeli őt is és hajóját is a tenger.